Napsütéses reggel június elején, kellemesen hűvös a levegő, elkél még pulóver. Enyhe szellő fújdogál meglengeti a hosszú zöld ruhámat és összeborzolja a hajamat. Kínomban fel s alá sétálgatok a peronon. A vonat késik. Jellemző... A vállam leszakadt az útitáskám súlya alatt, a kávéstermoszom kiürült, kócos vagyok, nem aludtam ki magam és még ez is. Remek... Végül 10 perc késéssel begördül a vonatunk és azonnal megrohamozza a nép. Rengetegen vannak, még szerencse,hogy 2 kocsi áll rendelkezésre. Szerencsém van, egy négyes ülés jut nekem, senki nem ül hozzám, pedig adnék helyet, de ennek örömére szétpakolok kissé. Előkészítem a jegyemet, a diákigazolványt és az elmaradhatatlan kávés müzliszeletemet. Éppen előveszem a könyvemet,hogy olvassak, mikor megáll az ülésem mellett egy alak.
- Szia, ne haragudj, leülhetek? Máshol nincs hely...
- Természetesen,foglalj helyet!- emelem fel a táskámat és a szemem végigpásztázza a vonatot. Legalább 6 szabad hely van, a mellettem lévő üléspáron a srác feltett lábakkal ül, mögötte egy öreg néni 4 ülésre pakolt szét... Hát... No comment... Tekintetem ekkor a velem szemben helyet foglaló egyénre vándorol. Rövid hajú, jól szitulált, mosolygós fiatal srác, max 25-nek tippelem. Ekkor szúrom ki a karját. A bal karja alsó része hiányzik, kötés van a csonka részen és át van vérezve. Egy kissé félelmetes a látvány...
- Ne félj, csak két megállót utazok, nem fogok sokáig belerondítani az utazásodba.- szólal meg vicceskedve és fejével a sérült karjára bök.
- Jajj, nem, dehogy, egyáltalán nem zavarsz...
-Tudom, félelmetes a látvány, de nem tehetek róla, ha hazamentem akkor kötözik àt... Ekkor végre meglódul a vonat, de ő folytatja.
- Köszönöm, hogy megengedted, hogy leüljek, senki más nem engedte...
Na ekkor egy picit besokaltam. Most miért, csak azért mert sérült szegény?
- Tudom mit érzel, bár nekem nem ennyire komoly bajom volt, csak összevarrták a nyakamat 2 hónapja, be volt ragasztva és a buszon idős hölgyek, akikről azt hinnénk, hogy bölcsek, súgtak össze utálkozva, az egyik még azt is megkérdezte, hogy hogy engedhetnek fel ilyet a buszra és ugye nem fertőző... Hidd el, átérzem...
- Velem is 2 hónapja történt ez a baleset- kezd bele történetébe- Éppen átkeltem a gyalogosok zöld jelzésénél a zebrán, mikor egy autó, azt remélve, hogy még átér a sárgán, hatalmas erővel elütött engem. Kisebb- nagyobb zúzódásokkal megúsztam, de a fél karomat sajnos amputálni kellett. De szerencsére életben maradtam.
- És ez a fő! Ez borzalmas történet...
- Azóta folyamatosan megbámulnak az emberek, mert más vagyok, különbözök tőlük. Pedig én sosem bántanám őket.
- Ilyen ez a mai világ, sajnos. Ha nem vagy olyan, aki másoknak megfelel, lenéznek és semmibe vesznek. Elcseszett egy világ ez, és csak rosszabb lesz...
Közben a srác még tovább mesélt magáról. Elmondta, hogy az ELTE szlavisztika szakára jár, most 22 éves. Dénesnek hívják, szeret a barátaival lenni, sokat segít az anyukájáéknak ha otthon van, szeret motorozni és gitározik. Fantasztikus humorú, kedves fiút ismerhettem meg személyében. Elmondása szerint most éppen a barátnőjéhez tart, akivel holnap ünneplik 1. Évfordulójukat. Rólam is kérdezősködött, elmeséltem neki, hogy én is az ELTE-re készülök, ekkor azt mondta majd keressem meg, szivesen segít eligazodni. Ekkor viszont a vonat lassulni kezdett, ő pedig leszállni készült.
- Örülök, hogy megismertelek, kitartást kívánok neked és maradj meg ugyanilyen vígkedélyűnek és optimistának, amilyen most vagy!
- Köszönöm, Anna, neked is minden szépet és jót kívánok!- azzal leszállt.
Az undor és a csalódottság csak kettő azok közül az érzések közül melyek bennem kavarogtak. Undor ettől az elfogadásra képtelen világtól, és csalódottság ezekben az emberekben. Még az, hogy a fiatalok ilyenek hagyján, de hogy idős emberek? Hova fajul még ez a világ? Miért nem vagyunk képesek egymás elfogadására? Bármelyikünkkel történhet hasonló eset, ebbe bele se gondol senki. Ne bántsd a másikat csak mert különbözik! Hisz ugyanolyan ember, mint Te vagy Én. Mert egyek vagyunk... Emberek vagyunk...
- Szia, ne haragudj, leülhetek? Máshol nincs hely...
- Természetesen,foglalj helyet!- emelem fel a táskámat és a szemem végigpásztázza a vonatot. Legalább 6 szabad hely van, a mellettem lévő üléspáron a srác feltett lábakkal ül, mögötte egy öreg néni 4 ülésre pakolt szét... Hát... No comment... Tekintetem ekkor a velem szemben helyet foglaló egyénre vándorol. Rövid hajú, jól szitulált, mosolygós fiatal srác, max 25-nek tippelem. Ekkor szúrom ki a karját. A bal karja alsó része hiányzik, kötés van a csonka részen és át van vérezve. Egy kissé félelmetes a látvány...
- Ne félj, csak két megállót utazok, nem fogok sokáig belerondítani az utazásodba.- szólal meg vicceskedve és fejével a sérült karjára bök.
- Jajj, nem, dehogy, egyáltalán nem zavarsz...
-Tudom, félelmetes a látvány, de nem tehetek róla, ha hazamentem akkor kötözik àt... Ekkor végre meglódul a vonat, de ő folytatja.
- Köszönöm, hogy megengedted, hogy leüljek, senki más nem engedte...
Na ekkor egy picit besokaltam. Most miért, csak azért mert sérült szegény?
- Tudom mit érzel, bár nekem nem ennyire komoly bajom volt, csak összevarrták a nyakamat 2 hónapja, be volt ragasztva és a buszon idős hölgyek, akikről azt hinnénk, hogy bölcsek, súgtak össze utálkozva, az egyik még azt is megkérdezte, hogy hogy engedhetnek fel ilyet a buszra és ugye nem fertőző... Hidd el, átérzem...
- Velem is 2 hónapja történt ez a baleset- kezd bele történetébe- Éppen átkeltem a gyalogosok zöld jelzésénél a zebrán, mikor egy autó, azt remélve, hogy még átér a sárgán, hatalmas erővel elütött engem. Kisebb- nagyobb zúzódásokkal megúsztam, de a fél karomat sajnos amputálni kellett. De szerencsére életben maradtam.
- És ez a fő! Ez borzalmas történet...
- Azóta folyamatosan megbámulnak az emberek, mert más vagyok, különbözök tőlük. Pedig én sosem bántanám őket.
- Ilyen ez a mai világ, sajnos. Ha nem vagy olyan, aki másoknak megfelel, lenéznek és semmibe vesznek. Elcseszett egy világ ez, és csak rosszabb lesz...
Közben a srác még tovább mesélt magáról. Elmondta, hogy az ELTE szlavisztika szakára jár, most 22 éves. Dénesnek hívják, szeret a barátaival lenni, sokat segít az anyukájáéknak ha otthon van, szeret motorozni és gitározik. Fantasztikus humorú, kedves fiút ismerhettem meg személyében. Elmondása szerint most éppen a barátnőjéhez tart, akivel holnap ünneplik 1. Évfordulójukat. Rólam is kérdezősködött, elmeséltem neki, hogy én is az ELTE-re készülök, ekkor azt mondta majd keressem meg, szivesen segít eligazodni. Ekkor viszont a vonat lassulni kezdett, ő pedig leszállni készült.
- Örülök, hogy megismertelek, kitartást kívánok neked és maradj meg ugyanilyen vígkedélyűnek és optimistának, amilyen most vagy!
- Köszönöm, Anna, neked is minden szépet és jót kívánok!- azzal leszállt.
Az undor és a csalódottság csak kettő azok közül az érzések közül melyek bennem kavarogtak. Undor ettől az elfogadásra képtelen világtól, és csalódottság ezekben az emberekben. Még az, hogy a fiatalok ilyenek hagyján, de hogy idős emberek? Hova fajul még ez a világ? Miért nem vagyunk képesek egymás elfogadására? Bármelyikünkkel történhet hasonló eset, ebbe bele se gondol senki. Ne bántsd a másikat csak mert különbözik! Hisz ugyanolyan ember, mint Te vagy Én. Mert egyek vagyunk... Emberek vagyunk...
