A kislány

Az ágyamon ültem,és épp a könyvem utolsó oldalánál jártam,mikor egyszer csak belépett.Kedvesen mosolyogva megállt az ajtóban és engem nézett.
-Szia!-mondta magas,vékony hangján.-Bejöhetek?
Egy pillanatra ledöbbentem,és végigmértem. Hatalmas,sötét szemek, picike,vékony testalkat és... és...kopasz. Nem volt meglepő,elvégre ez egy kórház, az ember nap,mint nap láthat beteg embereket. De rajta nem látszott,hogy az lenne...
-Szia,persze,gyere!-válaszoltam neki,és megcsapott a kislányból áradó szeretet és jókedv.
-Te miért vagy itt?-kérdezi tőlem.
Olyan kínos ilyenről beszélgetni,ezzel a kis törékeny lánykával. Hogy magyarázzam meg neki azt,hogy kiszáradás és evészavar?
- Hát...nem igazán akartam enni és inni,ezért kerültem ide...-haboztam,hogy vajon én is felmerjem-e tenni ezt a kérdést,de ő megelőzött.
- Én meg azért,mert rákos vagyok.
Megmerevedtem ültömben. Ez most komoly? Ez a csöppség így nyíltan kimondja a betegsége nevét? Egyáltalán tudja mi ez?
-... Már itt vagyok 2 hónapja- folytatta döbbent arcomat fürkészve- Otthon voltam sokáig, csak túl messze laktunk a kórháztól, és amikor fájt, akkor nagyon sok időbe telt, míg eljutottunk ide, így bekerültem.
Még mindig tátott szájjal bámultam rá.
-Hány éves vagy?-kérdeztem tőle.
-5. 6 éves leszek nemsoká. A nevem Hanga.És téged hogy hívnak?
-Anna vagyok.Hát...én kicsit idősebb vagyok nálad, én 15 éves leszek lassan.
-Nem baj.Játszol velem? Unatkozom,a barátnőmet,akivel jóba voltam hazaengedték és egyedül maradtam.
Egyszerűen nem lehetett neki nemet mondani.Ahogy rám nézett azokkal a gyönyörű szemeivel, szinte szuggerált a tekintetével.
Tehát én,aki 3 napja ki se mászott az ágyból, most feltápászkodtam magamra kaptam a köntösömet és követtem a kislányt ki a játszószobába.
-Hol van az anyukád?-kérdeztem tőle.
-Megkértem,hogy menjen haza egy kicsit, mert nagyon álmos volt. De megígérte, hogy hoz nekem valami meglepetést.
Biztos hogy ez a kislány annyi idős,mint amennyinek mondja magát??
-És a te anyukád hol van?-kérdezte most ő.
-Hazamentek pár ruháért nekem.Engem még 3 nap és hazaengednek.Elméletileg...
-Kár! De ugye addig játszol velem?
-Persze,mindenképp!
Észre sem vettük,hogy közben mindkettőnk szülei megérkeztek,az ajtóban állnak és minket néznek. Annyira belemerültünk a játékba (éppen társasoztunk és azon vitatkoztunk,hogy a maci miért is mászhatott fel arra a fára),hogy határozottan kezdtem jobban érezni magam.Komolyan! Egész nap még fájt a fejem és szédültem,még a gyógyszerek sem hatottak, és láss csodát! Most kutya bajom nincs!
A szüleink összeismertetése nagyon jól ment,anya odáig volt a kislányért és a kis barátnőm anyukája is szimpatikusnak talált engem. Elmondták, hogy az apuka kint dolgozik, és él Svédországban, csak a gyerek kezelései miatt se idejük se pénzük nincs utána menni.
Vicces volt ez az egész, nem gondoltam, hogy egy kislánnyal, aki majdnem 10 évvel fiatalabb nálam, ilyen jól kijövök. Na persze ott van az öcsém, akinél 11 évvel vagyok idősebb, de ő valahogy mégis más, mint ez a lányka.
A következő napokban a napi időbeosztás felborult. A reggel 6 órás ébresztő után már nem aludtam vissza, mint eddig minden nap, hanem kimásztam az ágyból, lezuhanyoztam, a reggeli vizitelés után mikor ugyanis megkaptam (az amúgy brutális) aznapi gyógyszeradagomat, megmérték a súlyomat, és ott álltak fölöttem, míg meg nem ettem azt az ehetetlennek bizonyuló száraz zsemlét cukrozatlan teával. Brr a hideg kirázott már tőle!
Ezek után a déli vizsgálatokig általában Hangával játszottam. Társasoztunk, mesét néztünk, olvastam neki egy-egy mesekönyvből, néha mikor nem vizsgáltak minket és a szüleink is ott voltak, akkor velük beszélgettünk. Közelebbről is megismertem a kislányt. Egyik este, mikor hamar elaludt, az anyukája mesélt nekem. Elmondta, hogy a lányánál 2,5 évesen fedezték fel, hogy baj van, de csak 4 évesen vették észre, hogy mi is az. Az agyában vették észre az elváltozást, és mint az később kiderült, az egy daganat. Valószínűleg gyógyítható, jó esélye van rá, hogy legyőzi. Mutatott róla egy régi képet, mikor az alig 2 éves kislánynak váll alá érő hullámos szőke haja és égetően kék szeme volt. Megemlítette az anyuka azt is, hogy az orvosok döbbenten állnak a dolgok előtt, mert a gyerek úgy tűri a nem kis fájdalommal járó kezeléseket, hogy az valami hihetetlen. Elcsodálkoztam rajta, hogy mekkora élni akarás van ebbe a cseppteremtésben. Egészen elképesztő!
Másnap reggel, az utolsó előtti napom reggelén már ott ült az ágyam végén mikor felébredtem.

-   Képzeld, Anna, a doktor néni megengedte, hogy el gyere velem vizsgálatra, most, hogy anya nem tudott bejönni. Eljössz velem? – kérdezte tőlem angyali mosollyal az arcán.

Egy pillanatra hezitáltam. Persze nagyon a szívemhez nőtt,de nem tudom kész vagyok-e arra, hogy végignézzek egy ilyen vizsgálatot. Ugyanakkor erősnek kell lennem, hisz azt hallottam, hogy ha valakivel azt érzékeltetik, hogy beteg, az csak rosszabb.

-   Rendben, gyerünk. – mondtam neki, és nagy nehezen feltápászkodtam az ágyról.

Egy nővérke kísért minket végig a folyosó végéig, ahol beszálltunk a liftbe, és a 3. emeletről az 5.-re mentünk, ahol a kemoterápiás kezeléseket végezték. Rengetegen vártak ott. A legtöbb öreg nő és férfi volt, de a legsokkolóbb az volt, mikor megláttam egy még Hangánál is fiatalabb kisfiút, ahogy szorongatja az anyukája kezét. De mosolygott!

Behívták a kísértemet és én is bemehettem. Egy kis rendelőbe érkeztünk, ahol valami fura szerkezet állt mellette két nővér. Látszott, hogy ismerik a kicsit, és nem először jár itt ő sem. Rutinosan közelebb lépett és lefeküdt az odakészített ágyra. Nekem intett a nővérke, hogy foglaljak helyet az egyik széken és várjak türelemmel. Hát így tettem. Néztem a kis barátnőmet, ahogy alávetik annak a bizonyos hírhedt kemoterápiás kezelésnek. A rosszullét kerülgetett, két térdem közé fogtam a fejemet és mélyeket lélegeztem. Hatalmas gombóc volt a torkomban, úgy éreztem, hogy ha ennek nem lesz vége pár percen belül, én ide termelem ki nekik azt a gyomorforgató reggelijüket. Nem is lenne rossz ötlet, hahaha!! Ránéztem a betegre, aki türelmesen feküdt és várt. Szeme sarkában egy könnycsepp ült, de mosolygott. Szívszorító látvány volt, most már nemcsak a hányingert, de a sírást is muszáj volt elfojtanom.

Nem tudom meddig lehettem ott, mert egyszer csak arra eszméltem fel, hogy megrázzák a vállamat, hogy véget ért az aznapi kezelés. Hanga mosolyogva mászott le az ágyról és mellém lépett.

-   Jól vagy? – kérdezte tőlem.

-    Öhm….ja…- feleltem neki elhalóan, mert még mindig nem tértem teljesen magamhoz.

A nap többi részében csakis a terápián látottak jártak a fejemben. A kislány hősies, bátor arca, a nővérek fel-alá járkálása és az a villanó fény… Tisztára, mint egy horrorfilmben!

A gyerekorvos bejött hozzám akkor este és mosolyogva közölte:

-   Gratulálok kedves Anna, téged gyógyultnak tekintünk, és így holnap hazamehetsz!

Gyógyultnak…. mintha valami drogos lennék, vagy nem tudom. Eddig se volt semmi bajom, nem tudom miért bántak úgy velem, mintha valami halálos betegségem lett volna. Az evészavar szerintük viszont egy súlyos betegség és ritka az olyan, aki teljesen ki tud gyógyulni belőle. Több kezelés, pszichoterápia stb kell hozzá. Tisztára röhej az egész…

Persze én ezt nem mondtam ki a doki szemébe (naná, hogy nem, hisz én most egy csendes kislány vagyok…) helyette kötelességtudóan is feleltem:

-   Igazán? Nagyon szépen köszönöm, hogy ennyit fáradtak a gyógyulásom érdekében, roppantmód hálás vagyok érte. – ezt komolyan én mondtam?! Na ne mááár… - És a szomszéd szobában lévő beteg kislánnyal mi van? Ő mikor mehet haza? – nem volt elég erőm ahhoz, hogy kimondjam azt a szót, hogy rákos…

-   Attól tartok neki még maradnia kell nálunk egy ideig, a leletei nem túl bíztatóak!

-   De…De ugye meg fog gyógyulni? – kérdeztem sokkolva.

-   Mindent megteszünk annak érdekében, hogy egészségesen hagyhassa el a kórházat. Reméljük – kapta el rólam a tekintetét- sikerülni is fog…

Az orvos mondandója után ledöbbentem. A vacsorát is csak meg-megpiszkáltam és ahová csak néztem, mindenhol a kislány mosolygós arcát láttam. Nem, az nem lehet, hogy egy ilyen ártatlan, tiszta gyermek, mint ő meghaljon! Az túl igazságtalanság lenne!

Tudtam, hogy vacsora után átjön még. Akkor akartam vele közölni a hírt, hogy én másnap elhagyom a kórházat. Pontban fél 8-kor meg is érkezett báránykás pizsamájában, rózsaszín Hello Kitty-s papucsában és puha köntösében.

-   Szia, kimegyünk mesét nézni a játszószobába?- kérdezte tőlem.

-   Hanga, beszélnem kell veled…- kezdtem hozzá – el kell neked mondanom valamit. Valamit, aminek nem fogsz örülni, de kénytelen leszek elmondani.

-   Mi a baj? – ült bele az ölembe és kék szemeiben aggodalom tükröződött. Majdnem elsírtam magam.

-   Én holnap hazamegyek…- mondtam ki lassan, egyesével kiejtve minden szót.

Láttam rajta, hogy csalódott. Két szép szemében könnycseppek jelentek meg, és mielőtt kibuggyanhattak volna, ő kiszaladt a szobából.

-   Várj!- kiáltottam utána, de süket fülekre talált a kiabálásom.

-   Jobb, ha most hagyod egy kicsit – jelent meg ekkor hirtelen az anyukája- Felzaklatta egy kicsit, de nyugodj meg, holnapra nem lesz semmi baja, és elbúcsúzhattok.

Zaklatottan aludtam aznap éjjel, tele rémálmokkal. A legtöbb a kis barátnőmről szólt. Hófehér koporsó, virágokkal… zihálva, sikítva ébredtem fel, remélve, hogy senki nem kelt fel rá. Hál istennek, senki nem ébredt fel rá, de én nem mertem visszaaludni. Az óra pedig még csak 2.37 percet mutatott. Gondolkodtam. Mit tehetnék annak érdekében, hogy megkönnyítsem az elválást? Anyáékat már tegnap megkértem, hogy amiket készítettek fényképeket hívassák elő és rakjuk, egy fényképalbumba az legyen neki az egyik ajándék, az együtt töltött napok emlékére. Miközben így tűnődtem, észre sem vettem és (szerencsére álmatlanul) visszaaludtam.

Eljött az utolsó reggelem a kórházban, a búcsúzás napja. Részben örültem neki, hogy hazamehetek, viszont sajnáltam Hangát, hogy ő itt marad.

Éppen a cuccaimat pakolgattam össze, mikor megérkeztek anyáék és az orvos „karöltve”. Papírokat töltöttek ki, és vártuk, hogy kiadják a papíromat arról, hogy hazamehetek.

Miközben már teljes harci díszben ott álltam és vártam,hogy végre elhagyhassam „börtönömet”, eszembe jutott, hogy van még egy elintézetlen ügyem. Felkaptam az éjjeli szekrényemen heverő kis ajándék zacskót és átszaladtam vele a szomszéd szobába. Hanga nem volt ott, így leraktam az ágyára. Ahogy szaladtam volna kifelé megláttam őt, ahogy az anyukája kezét szorongatva sír. Rohantam hozzá, hogy elbúcsúzhassak tőle, és megköszönjem neki, hogy mellettem állt, és persze, hogy kitartást kívánjak neki az elkövetkezendő időkre, míg a betegsége tart.

-   Sajnálom, de most el kell mennem. Kérlek, ne haragudj rám, ígérem még találkozunk! De most neked a legfontosabb, hogy meggyógyulj! Vigyázz magadra, kicsi lány, örülök, hogy megismertelek, nagyon fogsz hiányozni…- itt elcsuklott a hangom, és kibuggyant egy könnycsepp a szememből.

-   Nem akarom, hogy elmenj!!! Itt hagysz, nem is akarod, hogy meggyógyuljak! Soha nem foglak látni téged! Nem szeretlek!- kiabálta nekem, és elrohant sírva.

-   Ne aggódj- ölelt át az anyja- nem tart ez a harag sokáig, csak most kicsit nehezen dolgozza föl, hogy elmész… De megígérem, hogy keresni fogunk téged, amint jobban lesz!

Nehezen dolgozza föl, hogy elmegyek. Nem akarom elhagyni, tudom, hogy szüksége van rám, és azt akarom, hogy ő is jöhessen haza végre, és találkozhassunk…

Ahogy kiléptem a kórház ajtaján, hirtelen szomorúság töltött el. Tudtam jól, hogy miért. Nem, nem a jó kis evésekért és a „cuki” orvosokért, na meg persze a kora reggeli ébresztőkért, nem bizony… Egyedül Hanga volt az, akit sajnáltam. El se hittem, hogy ez a tök idegen kislány megváltoztatta a gondolkodásomat. Hogy elfogadjam azokat, akik betegek. És hogy én, aki nehezen barátkozok, és eléggé tartózkodó vagyok, én kerültem közeli barátságba egy gyerekkel, aki ugyan csak 6 éves, de érettebb gondolkodású, mint némely tini. Hiányozni fogsz, kicsi, remélem egyszer még újra szeretni fogsz!

Hazaérkeztem. Üdv újra itthon! Nem is tudom, mintha teljesen más ember lennék, nem az a hülye kis liba, aki voltam. Megváltoztatott ez a pár nap, és mindebben nagy szerepe volt Neki. Anyával a bőröndömből pakolgattunk ki, mikor a kezembe került egy rajz. Egy magas, vékony, hosszú barna hajú lány és egy kicsi, kopasz kislány fogják egymás kezét, fölöttük egy szivárvány díszeleg, és mind a ketten mosolyognak. Felette kacskaringós betűkkel az „Anna és Hanga” név volt olvasható. Megint a sírás fojtogatta a torkomat. Ezt a rajzot akkor készítette nekem, mikor megismerkedtünk és másnap, amíg engem vizsgáltak, ő rajzolt. A neveinket pedig úgy írta fel, hogy vezettem a kezét. Nagyon hiányzik, pedig alig pár órája váltunk el. Keresni fogunk amint jobban lesz… és az mikor lesz?

2 hónap telt el azóta, és én mindennap vártam, hogy valami hírt kapjak arról, hogy hogy van. Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rá. Mikor ellenőrzésre mentem a kórházba, felmentem a szobájába, de épp kezelésen volt, így nem láthattam. Tudtam, hogy van remény! Hogy visszavonja, amit mondott, és szeret engem! Hisz ő mondta nekem anno, hogy mindig is olyan nővérre vágyott, mint én. Ezért nem adhattam fel! Éreztem, hogy lélekben szüksége van rám! Remélem tudja, hogy vele vagyok bármi történjék is vele…

Kezdtem elhinni, hogy tényleg hiába várakozok a hírre. eltelt még egy hónap, és én semmit nem tudtam meg róla. Újra elkezdtem iskolába járni, de még mindig gyakran gondoltam Hangára, a (fogadott) kishúgomra.

Egyik nap, mikor hazaértem az iskolából, egy csomag várt az ágyamon. A feladó egy bizonyos Rákóczi Edina volt. Lázasan kutattam emlékeim között ilyen név után, de nem ugrott be ki is lehet az. A csomag kibontása után elkezdhettem tanulmányozni a tartalmát. Egy doboz Mozart marcipán, a kedvencem, egy gravírozott toll „Legjobb nővér” felirattal és egy halom rajz. Mindegyik egy vagy 2 lányt ábrázolt játék közben. Egyiken társasoztak, másikon sárkányt eregettek, de a legszembetűnőbb, hogy mindegyik képen MOSOLYOGTAK a szereplők. Szívem nagyot dobbant a képek láttán, hiszen tudtam kitől vannak! Majd kivettem a csomag utolsó tartalmát, egy üveg képkeretet, benne egy fényképpel, amin mi voltunk ketten, Hanga és én. Ahogy le akartam tenni az asztalomra a képet, a tartójából kiesett egy papírdarab. Egy levél. Mohón széthajtottam és olvasni kezdtem:

„Kedves Anna!

Ne haragudj, hogy nem akartam veled beszélni, mikor elmentél, csak nem akartam elhinni, hogy elhagy a legjobb barátnőm. Megbántam mindent, főleg, hogy azt mondtam, nem szeretlek. Nagyon szeretlek, olyan vagy, mintha a nővérem lennél. Köszönöm neked azt a pár napot, hogy velem töltötted. A kezeléseim tovább folytatódtak azután, hogy te hazamentél. További 2 hétig, mindennap jártam rá. De képzeld! Ezelőtt 1,5 hónappal megjött az az eredmény, melyet a kezdetektől nagyon vártunk:
Megszűnt az elrákosodott rész!

Persze nem mondhattunk semmit, hisz rengeteg vizsgálat várt még rám, de most megvan minden eredményem:
TELJESEN GYÓGYULT VAGYOK!!!

Igen, legyőztem a rákot! Anyával 2 nap múlva indulunk Svédországba apához, ott fogunk élni, ott kezdem az iskolát.

Köszönöm neked, hogy erőt adtál és hittél bennem, a kezelések közben, csak azért nem sírtam, mert arra gondoltam, hogy Anna nem szeretné, ha sírnék.

Bízom benne, hogy te is jól vagy, és hogy még egyszer újra találkozunk valamikor/valahol!

Vigyázz magadra nővérkém;

Szeretettel:

R. Hanga”

A kábulattól megszólalni nem tudtam. Ajkaim önkéntelenül is mosolyra húzódtak és szemeimből patakokban kezdett ömleni a könny. Az örömkönny! Mert ez a kislány megcsinálta! Határtalan büszkeség töltött el, hogy ismerhetem ezt a bátor lánykát, aki legyőzte a gyilkos kórt! Mosollyal az arcán tűrte a nem kevés fájdalommal járó kezeléseket, és megérte, mert most végre gyógyult és teljes életet élhet, csak úgy, mint a többi ember.

Ez az eset megtanított engem arra, hogy mindig van remény. Hogy bármi is történik, nem adhatjuk fel! Az ember, lehet még egészen aprócska is, nagyon erős tud lenni, csak hinni és akarni kell. Tudni, hogy bátornak kell lenni és van miért küzdenünk. Mert a bátraké a világ! Akarj élni, és bármi történik is, ne add fel, mert az élet segíteni fog neked abban, hogy minden utadba kerülő akadályt legyőzz, és hogy emelt fővel lépj a bátrak útjára! :)