2013. november 9., szombat

Az "A" épület



A mai napig jól emlékszem arra a napra… 6 és fél évesen történt… Az első nap volt az iskolában, elsősként kezdtünk, nagyon izgatottan, megpakolva, szép ruhában indultunk el. Az a délelőtt, az újdonság varázsában telt el, alig akartuk elhinni, hogy tényleg iskolások lettünk. Délben elvitt minket a tanító néni a szomszéd étterem menzájára ebédelni, majd ebéd után a napközis tanító néni vett át minket.
-          Gyerekek, álljatok szépen sorba, fogjátok meg egymás kezét, mert most szépen átvonulunk a játszóudvarra!
Mindenki szemében lázas izgalom csillogott. Találgattuk, vajon miféle lehet az a játszóudvar?
-          Biztos van egy hatalmas csúszda meg hinták!- hallatszott az egyik részről.
-          Dehogy, inkább labdák vannak ott!
Közben egy hatalmas, fehér épület elé érkeztünk, aminek falairól pergett a vakolat, és egyébként is túlságosan is öregnek tűnt.
-          Itt vagyunk.- szólalt meg a tanító néni- és most elmondom a tudnivalókat, Bemegyünk, szépen letesszük a táskánkat és a kabátunkat, majd megvárjuk egymást az ajtónál és csak ezután léphetünk a játszóudvarra. Értitek?
-          Igeeeen…- feleltük egyöntetűen, és izgatottan.
A barátnőmmel  már el is terveztük,hogy mit fogunk játszani, és a mögöttünk lévő 2 fiú is lázasan szervezgette a kincskeresős játékot,mikor  beléptünk az épületbe. A belső tér se volt bizalomgerjesztőbb, mint a külső,régi vályogfalak, omladozó vakolat, régies faajtók, elrozsdásodott csapok, kopott parkettás tantermek. Mint utólag kiderült,ez az „A” épület, ahová tánc-és technika órákra jártunk, az iskola egy régi szárnya, ami az új épülettől jó 100 méternyire található. Egy kisiskolás gyerek is könnyen megtalálhatja,ha kijött az iskola kapuján, balra fordult és elindult a járdán végig. A templomnál lévő kereszteződésnél szétnéz,és amint átmegy már szinte ott is van, lehetetlen eltéveszteni. Tehát minden úgy zajlott,ahogy a néni kérte. Letettük az iskolatáskáinkat a kihelyezett padokra és besorakoztunk. Mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy hátha hamarabb meglát valamit a játszóudvaron, amivel eldicsekedhet a többieknek. De természetesen nem láttunk semmit, mert a tanító néni olyan jól helyezkedett el, hogy egyelőre takarja a kilátást előlünk.
-          Most szépen kimegyünk, megállunk, és elmondok még néhány szabályt. Na, indulás!
Teljes transzban voltunk, nem győztünk úrrá lenni az izgatottságunkon, s mint kacsamama után a kiskacsák, úgy indultunk meg mi is a tanító néni után.
-          Tá dám, íme a játszóudvar!- mutatott körbe.
A csalódottság és a döbbenet csak 2 azok közül az érzések közül, amik akkor a fejünkben jártak. Ugyanis az a bizonyos „játszóudvar” nem volt más, mint egy hatalmas füves pusztaudvar az „A” épület mögött,körülkerítve kerítéssel (azzal a régifajta rozsdás drótkerítéssel). Az udvar leghátsó részében egy romos kis házikó állt. Jól emlékszem, soha nem lehetett odamenni, ha észrevették, hogy arrafelé ólálkodunk, rögtön ránk szóltak. Na persze mi jó gyerekek voltunk mindig is, és csak akkor mentünk oda, mikor a tanító néni nem figyelt. J Régebben raktár lehetett, vagy talán egy külön kis osztályterem?! Azt nem tudtuk meg. Mindenfajta „rémmesét” találtunk ki , hogy miért nem szabad odamennünk. A legtovább az a mese élt, miszerint ott egyszer tűz ütött ki,és egy osztály bent égett. Valamilyen csoda folytán mindig volt valaki,aki észrevett arra utaló jeleket: Volt, aki gyufát talált ott, másvalaki látott néha odabent csontokat stb. Tehát mindenféle Mende-mondák keringtek afelől a  kísértetház felől. (Csendben megjegyzem: Nagyon szerettem a ház kis placcán játszani a lányokkal,mindig ott volt a bolt.)
Az udvaron azon kívül 3 terebélyes nórabórafa állt, 2 pirosra festett pad (a tanároknak),egy kis kerti csap (ami,amikor még odakerültünk működött)  és az udvar másik sarkában álló hatalmas traktorgumi,ami akkora hatalmas volt, hogy 6-7 gyerek simán belefért. Meg persze ha a tanító nénik engedték,előkerültek a kisebb autógumik, amikből lehetett építeni akármit, a kreativitás (és a rendelkezésre álló autógumik) szabott csak határt a képzeletnek. Nemegyszer sikerült rábeszélnünk a nagyobb gyerekeket (mivel 1-4. osztályig voltak diákok azon az udvaron), hogy adják nekünk a gumikat és házat építettünk belőle. Sajnos ezeket a gumikat mire másodikosok lettünk elvitték,így csak a traktorgumi maradt az udvaron, ott meg mindig ment a vita, hogy éppen „kié legyen”. Tulajdonképpen annál a traktorguminál kezdődött minden…
Természetesen mindenki először a traktorgumihoz szaladt az első nap, hogy felmérjük, hogy mégis milyen az. Lökdösődés, sírás és harc kezdődött. Barátnőimmel, Riával, Evelinnel, és barátokkal, Danival, Gabival, Tibivel és Bencével azonnal birtokba vettük a gumit. Csatlakozott hozzánk egy nagyon hosszú hajú kislány és egy sötétbarna hajú alacsony kisfiú. A lányt Kittinek, a fiút Zsombinak hívták.
-          Mit játszunk?- kérdeztük szinte egyszerre.
-          Kincskeresőset!- szóltak a fiúk.
-          Neee, valami lányosat!- így a lányok.
-          Játszunk olyat, hogy én leszek az anya, valamelyik fiú az apa, lesznek gyerekek, meg állatok és ilyen kalandokat élünk át .-  zárta le a vitát Kitti.
-          Jó!!!- lelkesült fel  hirtelen mindenki.
Megszavaztuk Kittit anyának, Zsombit apának, Gabi lett Lassie, a kutya, Bence lett a keresztapukánk, Evelin a keresztanyukánk, Dani a család egyik jó barátja, végül Ria és Én lettünk az ikergyerekek, akik akkor még kicsik voltak, épphogy mászni tudtak. (Megjegyzem, anyukám mindig nagyon örült annak, mikor fűfoltos nadrággal állítottam haza). Igazság szerint nem igazán tudtuk, hogy hogy kezdjük el, de végül csak elkezdtük valahogy. és ez így ment nap mint nap, mindig ezt játszottuk ott. Ha valaki hiányzott a csapatból, arra volt kifogásunk, hogy most éppen a mamánál van vagy valami hasonló. Időközben csatlakoztak hozzánk újak, de a klasszikus felállás mindenképp megmaradt. Sosem veszekedtünk, mindig sikerült megegyeznünk.  Az „anya” és az „apa” karaktere sokszor veszekedett, amit mi, az „ikrek” nem nagyon szerettünk, de hál istennek mindig hamar kibékültek. Esőbe, hóba, télen, nyáron csak ezt játszottuk, bárhol bármikor is legyünk. A barátság megszakíthatatlan szála kötött össze bennünket, és akkor mikor ott játszottunk és beszélgettünk és nevettünk és boldogok voltunk, akkor azt éreztem, hogy ez most már örökké tart majd, és mi elválaszthatatlanok leszünk, felnőttként is ezt a játékot fogjuk játszani, csak akkor már felnövünk, és úgy. Számunkra ezek a délutánok jelentettek mindent. Önfeledt, vidám gyerekek voltunk akkor ott az üres játszóudvaron a traktorgumiban. Hittük, tudtuk, hogy ez most már örökké így marad. Aztán a sors közbeszólt… 8 évesek lettünk, közelebb a 9-hez, közel a 2. osztály évvégéhez. A szokásos felállásban játszottunk, mikor egyszer csak a tanítónk összehívott mindenkit. Arca döbbent és szomorú volt, innen tudtuk, hogy valami baj van.
-          Gyerekek, az a helyzet állt elő, hogy… - itt vett egy nagy levegőt-, ezt az épületet veszélyesnek nyilvánították. Jövőre már nem járhatunk ide se tanulni, se játszani, mindent a „nagy” iskolában tartanak majd és az ott lévő udvaron fogunk játszani. De ott van libikóka, korlátok nagyon jót fogtok tudni ott is játszani, sokkal jobbat, mint itt, higgyétek el!
Mindenki elhallgatott és elsápadt. Hogy nem jöhetünk ide többször? Soha többé? Az nem lehet! Ide jártunk néptáncórákra, itt voltak a karácsonyi játszóházak, rengeteg szép emlék fűződik e helyhez, nem, nem akarunk innen elmenni!
Az év végéig akkor még volt 2 hét, tehát ezt a kevés időt kellett kihasználnunk. Nem gondoltunk arra, hogy nemsoká itt a vége, csak játszottunk és játszottunk. Aztán szép lassan elérkezett az utolsó délután az „A” épület udvarán. A legtöbben sírva fakadtunk, és egyszerűen nem tudtuk rávenni magunkat a játékra. Szomorúság és nyomott hangulat jellemezte azt a csodaszép nyári délutánt, miután kiléptünk a romos épület ajtaján. Ott hátranéztünk még egyszer utoljára, és integetve, szép emlékekkel gazdagon elhagytuk a játszóudvart…
Eltelt a nyár,és én rengetegszer mentem el az „A” épület előtt és sokszor láttam, hogy festik és vakolják. Talán még sincs minden veszve, talán van még remény!
A nyári szünet utáni első tanítási nap már a kezdetekor azt mutatta, hogy már minden más lesz. Új napközis tanító nénit kaptunk, és természetesen a „nagy” iskola udvarára mentünk. Összeszedtük a csoportot, de már felbomlottunk. Nem jött oda mindenki játszani. Ott volt a libikóka, a korlátok és a hinta, már senki nem akarta ezt a „tárgynélküli” játékot játszani, egyébként is ez milyen kicsinyes már… 4-en maradtunk, és megpróbáltunk játszani még vagy 2 napig, de utána végleg felbomlottunk. A csalódottság és a szomorúság könnyei csorogtak végig az arcomon akkor. Hát csak megtörtünk… Már semmi sem lesz olyan, mint volt. Barátok maradtunk mindannyian, de már nem voltunk egy csapat, mindenkit más érdekelt.
10 év telt el az óta, mai napig emlékszem mindenre, ami történt. 2003. 09. 01.-jén kezdődött… Szép emlékként gondolok vissza azokra a napokra, különösen azért, mert ezekkel az emberekkel a mai napig tartom a kapcsolatot, őket nevezem a legjobb barátaimnak. Szétszéledtünk ugyan, hisz ki az ország egyik felén, ki a másikon van, de ugyanúgy beszélünk, találkozunk és szeretjük egymást, mint rég, csak már nem játsszuk azt a kedves régi játékot, mint akkor. Felnőttünk. De a lelkünkben még mindig élnek azok a kisgyerekek, akik akkor voltunk. Azt hiszem, tényleg születnek néha örök és megbonthatatlan kapcsolatok az életben. Jöhet bármi, az igaz barátságok örökké tartanak, és hiszem, TUDOM, hogy ami minket összetart, az így is marad most már… Mindörökké bennünk…

Emlékül 10. évfordulóra és Dani/Anna 17. szülinapjára